Lew Porter - Mister Jack and Missus Jill (1938)

Kurva jó szám! Legalábbis marhára fülbemászó! Arról szól, hogy menjünk fel a hegyre, és tegyünk úgy, hogy te vagy Jill én meg Jack vagyok, és aztán dumáljuk meg az esükövőt, meg ilyenek. Egyébként dúsan, ízléssel meghangszerelt produkció, és ilyen kedvesen kótyagos hangulatban döcög előre, de talán ennél is fontosabb, hogy csupa rokonszenves kis törpe adja elő! Elég bénán! Szerintem amúgy egy picit szívfacsaróan hangzik a szájukból ez a gügye, melankolikus dalocska, de ezzel együtt azért nagyon viccesek és cukik! Asszem a nagybőgővel szerencsétlenkedő bácsi a kedvencem, de például az is megejtően szép, amikor 0:44-től a pulton üldögélő vamp a szakállas fazonért izgul, hogy ne rontsa el a szöveget! 

Ez a film amúgy (a címe az, hogy The Terror of Tiny Town) teli van ilyen megejtő vagy éppen lenyűgöző pillanatokkal, kurva jól mutat benne például egy lovas üldözés a vadul meghajtott pónilovakkal, vagy a kőkemény bunyó a gyerekbútorok között! De igazán az tetszett, hogy ez a törpékkel eljátszott western azért a lehetőségekhez képest komolyan van gondolva (a négeres megoldás például elég gyenge lett), és itt egy tök izgalmas és drámai történet bontakozik ki két viszálykodó családról meg a köztük vergődő szerelmespárról. Ráadásul a főszereplő csaj egész kellemes (a Greta Garbo egy méteres verziójának tartott Yvonne Moray játssza, aki munchkin volt az Ózban, és még mindig él!), a záró akciójelenet pedig, amikor egy meggyújtott dinamitrúd felett bokszol a jó a gonosszal, szóval az semmivel sem kevésbé látványos és feszült, mint mittudomén a Hatosfogat vagy a Délidő fináléja!!! Viszont viccesebb.

ezt néztem ma az öreganyámmal. Azt hiszem, nem nagyon tetszett neki, mondjuk nekem is csak egy kicsit. Ilyen hibbant, ötletszerű kavalkád az egész, van benne például egy elhízott, beszélő unikornis, meg egy ronda, motyogó öregasszony, aki nagy kedvvel szopogatja a betegágyához járuló kamaszlányok melleit. Nagyanyám folyton azt kérdezgette közben, hogy “Zsolti, ez milyen film? Szovjet?”, meg néha ilyen túlvilági hangon felmordult a foteljéből, de azért végigülte becsülettel, többször röhögött is!

Meghalt Bill McKinney.

Gondolom ez mindenkinek iszonyúan megrázó hír. Bill amúgy egy színész volt, dolgozott Clint Eastwoodal, feltűnt a háttérben az első Rambóban, sőt, még az A-csapatban meg a Columboban is szerepelt! De akármit csinált, meg akárhova ment, mindenkinek mindig csak egy jelenet jutott eszébe róla (már ha ugye egyáltalán eszébe jutott róla valami). Ez. (Ő van felül.) Most nem azért, de szerintem nem lehetett könnyű neki. Főleg, mivel évtizedekig mindeki azt kérte tőle, hogy sikítson megint így, meg vágjon ilyen fejet. Bill állítólag vidám ember volt, és még nyolcvan felé is szívesen eljátszotta a dolgot, újra meg újra. Aztán meghalt. Rip.

baszki, most olvasom Syd Fieldtől a Forgatókönyv című könyvet, eléggé unom már egyébként, pedig nem kifejezetten kellemetlen darab, inkább ilyen szimpla kávéházi olvasmány, amiben kábé a műfajnak megfelelő arányban következnek egymásra a zsibbasztó közhelyek meg a könnyű bölcsességek, de mindegy is ez, mert egyszercsak a derült égbőn jön egy fejezet, ami azzal kezdődik, de így szinte mellékesen, mintha mi sem volna ennél természetesebb, hogy, idézem, “amikor forgatókönyveket kezdtem írni, rendszeresen lógtam a Vad Bandát író Sam Peckinpahval”, na és innentől, kéremszépen, lángolni kezdenek ennek a könyvnek a lapjai, hiszen nem más, mint: őfelsége SAM PECKINPAH oszt forgatókönyvírói tanácsokat a kicsi Syd Fieldnek, közben kedvesen anekdotázgat, majd bevallja, hogy a híresztelésekkel szemben csak napi KÉT SÖRT iszik meg, és nem mást és nem többet (pályája elején vagyunk, szóval ez még akár igaz is lehet), sőt, mi több, egy kellemes nyári alkonyon, amikor a kicsi Syd Fielddel söröznek a tornácon, és együtt nézik a naplementét (nem viccelek, ez tényleg le van írva), Peckinpah fogja magát, és elmagyarázza, hogyan is szokott ő sztorikat struktúrálni. ÉRTITEK EZT? PECKINPAH A TORNÁCON ELMONDJA, HOGYAN STRUKTÚRÁL!!!!!!! Hajmeresztő az egész, baszki, kábé annyira hihető, mint hogy Horthy Miklós volt James Joyce legkedvesebb angol tanítványa, de hát önmagában is csodálatos passzusok ezek, ráadásul pedig kifejezetten tanulságosak is, hiszen nagyjából tényleg kiderül, hogy a Véres Sam miként struktúrál, meg speciel, hogy mi lett volna a Major Dundee első jelenete. Mondom, letaglózó élmény, mintha egy szakácskönyben középtájon úgy félvállról megemlítenének néhány államtitkot a roswelli ufóról, aztán jönne egy körtepite recept

Éppen a középiskolás haverjaim legocsmányabb családi fotóit nézegettem a facebookon, amikor hallom, hogy valaki bejött. Gondoltam a csajom. De nem ő volt. Kimegyek, erre valaki megszólal a sötétből. ”Német Andrást keresem! Úgy hallottam, szabad!” Én tényleg azt hittem, hogy eltévesztette a házszámot. ”Itt nincsen Német András.” De a csávó nem mozdul, erre feloltom a villanyt, és ott áll egy cigány. Elég kellemetlenül éreztem magam, mert egy baromi nyomi szürke melegítőgatyában álltam, az ingem ki volt gombolva, ráadásul minden szét volt hányva az előszobában. A cigány nézett, aztán egyszercsak felemelte a kezeit, és azt mondta. hogy “Nem vittem el semmit!” Nagyon be volt szarva. Nekem nyilván csak ebből esett le, hogy miről van szó, és én is beszartam. “Várjál” - mondtam, és lopva benéztem a szobába valami fegyver után, de csak két golyós dezodort szúrtam ki az asztalon, meg a csajomnak a hájmasszírozóját, szóval végül feladtam a dolgot. ”Hát akkor csáó.” Erre kiment. Rázártam az ajtót, aztán meg begomboltam az ingemet. Egyébként tényleg nem vitt el semmit, egyenes gyerek volt ez a cigány.

mudwerks:

After The Fire | Der Kommissar

emlékeztek még minden idők legcsodálatosabb filmzáró jelenetére? nyilván a Phenomena végére gondolok. Bátyámmal láttam elöször kábé tíz éve, és emlékszem, hogy szabályosan ujjongtunk utána, én fel is álltam, és hosszú percekig vadul lengettem az öklöm az örömmámorban. Kábé azóta sem nyűgözött le semmi ennyire. Tudjátok, itt már túl vagyunk azon, hogy Jennifer Conelly segítségére siet egy rovarfelhő, és felzabálják a csónakban tomboló torzszülött törpét, és már marhára várjuk, hogy Jennifer Connelly apja, aki már kábé húsz perce folyamatosan siet a segítségére, végre megérkezzen és megmentse.  Egyébként így újranézve az tűnt fel, hogy itt mekkora dráma van, mert egyrészt baromira szívszorító a torzszülött törpe anyjának a monológja, másrészt meg amikor a jelenet szőrösebbik szereplője rádöbben arra, hogy mit követett el, és így megiszonyodva eldobja a fegyverét, szóval az szintén nem kicsit drámai pillanat szvsz. Ráadásul kurva jó szám szól a stáblista alatt!

ez az egyik kedvenc gyilkosságjelenetem az Elephant című Alan Clarke filmből, mert tök jól néz ki ez a holdbéli angol táj, ahol ezek a néma fickók gyalogolnak, ráadásul marha jók a színek, a piros pufidzsekit pedig különösen karmolom, nem beszélve arról, hogy szerintem van valami költői ebben a lényegre törő megközelítésben, és speciel abban, ahogy a végén a hulla ott a ködben fekszik egyedül, amúgy az egész alkotás remek, mivelhogy kizárólag ilyen szótlan gyilkosságjelenetekből áll, meg ilyen hosszú sétákból elhagyatott strandokon meg koszlott külvárosi raktárakban, és kurva hangosan dörrennek benne a fegyverek, ráadásul össze-vissza negyven percig tart

az milyen, hogy a nyugati világ jelenlegi legmenőbb filmjét, ezt a driveot egész pontosan, amitől varga fefe tátott szájjal seggre ült a cannes-i plázson, és ami ugye már hivatalosan is az év legkirályabb filmje, egy olyan csávó rendezte, aki a forgatáson nem azt mondja a jelenetek indításakor, hogy “ACTION!”, hanem azt, hogy “LET’S FUCK!!!”??? mert szerintem őrületesen menő!!!