Itt a Piszkos12 rovat legújabb része: 12 krónikus szexfüggő
Ficsöring: én.
és szóba kerül a kiváló Nimfomán vagyok!
Robert Ryan - The Set-Up 1949 Robert Wise
Nagy film a Set-Up! Arról szól, hogy Robert Ryan régen baromi jó bokszoló volt, most viszont már iszonyú öreg. Tíz évig börtönben volt, elmúlt harminc, már semmi esélye, hogy összehozzon valami nagyot. Még a felesége is arra kéri, hogy dobja be a törülközőt. Az edzője simán megbundázza a meccsét a háta mögött. Egy nullának nézik a csávót, egy szarbarabnak. De Robert Ryan nem hagyja annyiban. Persze rögtön a győztes meccse után jönnek a bundázók bosszút állni rajta. Ebben a sikátorban kapják el, és szarrá verik. A záró képen a felesége ott vinnyog a péppé rugdalt hullája fölött.
Amúgy a forgatókönyvet egy versből írták! Elbeszélő költeményből pontosabban. Nem értek a költészethez, de nekem néhány részlet alapján eléggé rendben lévő költeménynek tűnik.
“A fighter’s life is short at best.
No time to waste, No time to rest.
The spotlight shifts,
The clock ticks fast;
All youth becomes old age at last.
All fighters weaken.
All fighters crack.
All fighters go – And they never come back.
Well, So it goes: Time hits the hardest blows.”
na voltam a filmszemlén, érdekes volt meg minden, de valahogy az az érzésem, hogy ezek a magyar filmrendezők nem látták a Veszélyes út Hawaii-bát (1987), vagy nem figyeltek oda, nem is értem, mi van ezekkel az emberekkel, de tényleg.
Azt meséltem, hogy amikor Orbán Viktor Egerben járt valamikor 2002-ben egy ilyen országjáró túrán, egy alkalommal az apám hirtelen eléugrott a tomboló tömegből, hevesen megrázta a kezét, és azt mondta: “NYERD MEG VIKTOR!”? Lehetne mondani, hogy volt egy gyenge pillanata az öregnek, de baszki azóta se nagyon változott lényegében semmi, pedig apám szakmáját gyakorlatilag beszüntették, tavaly már sehova sem mentek anyámmal nyaralni, lerohadt a festék a házuk homlokzatáról, sőt, és ez az igazán súlyos az egészben, apám újra háztartási kekszet tart a nassoló dobozában, ott, ahol korábban mindenféle finomság volt sós mogyorótól narancsos csokoládéig!!!! Nagyon megrázott ennek a háztartási keksznek a látványa, baszki, de az is, hogy mindennek dacára, minden nyomor mellett, megannyi megfontolt észérv ellenére is, ha valaki szidni meri a vezérlő tábornok urat, törődött, komor apám arca rögvest lángvörösbe vált, és idővel vadul, fékevesztetten, artikulálatlanul ordítani kezd, aztán elviharzik az ebédlőasztaltól, akár egy tréninggatyás Nasztaszja Filippovna. Fáj neki basszus, mintha őt bántanák, legalább úgy.
Lew Porter - Mister Jack and Missus Jill (1938)
Kurva jó szám! Legalábbis marhára fülbemászó! Arról szól, hogy menjünk fel a hegyre, és tegyünk úgy, hogy te vagy Jill én meg Jack vagyok, és aztán dumáljuk meg az esükövőt, meg ilyenek. Egyébként dúsan, ízléssel meghangszerelt produkció, és ilyen kedvesen kótyagos hangulatban döcög előre, de talán ennél is fontosabb, hogy csupa rokonszenves kis törpe adja elő! Elég bénán! Szerintem amúgy egy picit szívfacsaróan hangzik a szájukból ez a gügye, melankolikus dalocska, de ezzel együtt azért nagyon viccesek és cukik! Asszem a nagybőgővel szerencsétlenkedő bácsi a kedvencem, de például az is megejtően szép, amikor 0:44-től a pulton üldögélő vamp a szakállas fazonért izgul, hogy ne rontsa el a szöveget!
Ez a film amúgy (a címe az, hogy The Terror of Tiny Town) teli van ilyen megejtő vagy éppen lenyűgöző pillanatokkal, kurva jól mutat benne például egy lovas üldözés a vadul meghajtott pónilovakkal, vagy a kőkemény bunyó a gyerekbútorok között! De igazán az tetszett, hogy ez a törpékkel eljátszott western azért a lehetőségekhez képest komolyan van gondolva (a négeres megoldás például elég gyenge lett), és itt egy tök izgalmas és drámai történet bontakozik ki két viszálykodó családról meg a köztük vergődő szerelmespárról. Ráadásul a főszereplő csaj egész kellemes (a Greta Garbo egy méteres verziójának tartott Yvonne Moray játssza, aki munchkin volt az Ózban, és még mindig él!), a záró akciójelenet pedig, amikor egy meggyújtott dinamitrúd felett bokszol a jó a gonosszal, szóval az semmivel sem kevésbé látványos és feszült, mint mittudomén a Hatosfogat vagy a Délidő fináléja!!! Viszont viccesebb.
ezt néztem ma az öreganyámmal. Azt hiszem, nem nagyon tetszett neki, mondjuk nekem is csak egy kicsit. Ilyen hibbant, ötletszerű kavalkád az egész, van benne például egy elhízott, beszélő unikornis, meg egy ronda, motyogó öregasszony, aki nagy kedvvel szopogatja a betegágyához járuló kamaszlányok melleit. Nagyanyám folyton azt kérdezgette közben, hogy “Zsolti, ez milyen film? Szovjet?”, meg néha ilyen túlvilági hangon felmordult a foteljéből, de azért végigülte becsülettel, többször röhögött is!
Meghalt Bill McKinney.
Gondolom ez mindenkinek iszonyúan megrázó hír. Bill amúgy egy színész volt, dolgozott Clint Eastwoodal, feltűnt a háttérben az első Rambóban, sőt, még az A-csapatban meg a Columboban is szerepelt! De akármit csinált, meg akárhova ment, mindenkinek mindig csak egy jelenet jutott eszébe róla (már ha ugye egyáltalán eszébe jutott róla valami). Ez. (Ő van felül.) Most nem azért, de szerintem nem lehetett könnyű neki. Főleg, mivel évtizedekig mindeki azt kérte tőle, hogy sikítson megint így, meg vágjon ilyen fejet. Bill állítólag vidám ember volt, és még nyolcvan felé is szívesen eljátszotta a dolgot, újra meg újra. Aztán meghalt. Rip.
baszki, most olvasom Syd Fieldtől a Forgatókönyv című könyvet, eléggé unom már egyébként, pedig nem kifejezetten kellemetlen darab, inkább ilyen szimpla kávéházi olvasmány, amiben kábé a műfajnak megfelelő arányban következnek egymásra a zsibbasztó közhelyek meg a könnyű bölcsességek, de mindegy is ez, mert egyszercsak a derült égbőn jön egy fejezet, ami azzal kezdődik, de így szinte mellékesen, mintha mi sem volna ennél természetesebb, hogy, idézem, “amikor forgatókönyveket kezdtem írni, rendszeresen lógtam a Vad Bandát író Sam Peckinpahval”, na és innentől, kéremszépen, lángolni kezdenek ennek a könyvnek a lapjai, hiszen nem más, mint: őfelsége SAM PECKINPAH oszt forgatókönyvírói tanácsokat a kicsi Syd Fieldnek, közben kedvesen anekdotázgat, majd bevallja, hogy a híresztelésekkel szemben csak napi KÉT SÖRT iszik meg, és nem mást és nem többet (pályája elején vagyunk, szóval ez még akár igaz is lehet), sőt, mi több, egy kellemes nyári alkonyon, amikor a kicsi Syd Fielddel söröznek a tornácon, és együtt nézik a naplementét (nem viccelek, ez tényleg le van írva), Peckinpah fogja magát, és elmagyarázza, hogyan is szokott ő sztorikat struktúrálni. ÉRTITEK EZT? PECKINPAH A TORNÁCON ELMONDJA, HOGYAN STRUKTÚRÁL!!!!!!! Hajmeresztő az egész, baszki, kábé annyira hihető, mint hogy Horthy Miklós volt James Joyce legkedvesebb angol tanítványa, de hát önmagában is csodálatos passzusok ezek, ráadásul pedig kifejezetten tanulságosak is, hiszen nagyjából tényleg kiderül, hogy a Véres Sam miként struktúrál, meg speciel, hogy mi lett volna a Major Dundee első jelenete. Mondom, letaglózó élmény, mintha egy szakácskönyben középtájon úgy félvállról megemlítenének néhány államtitkot a roswelli ufóról, aztán jönne egy körtepite recept
