baszki, most olvasom Syd Fieldtől a Forgatókönyv című könyvet, eléggé unom már egyébként, pedig nem kifejezetten kellemetlen darab, inkább ilyen szimpla kávéházi olvasmány, amiben kábé a műfajnak megfelelő arányban következnek egymásra a zsibbasztó közhelyek meg a könnyű bölcsességek, de mindegy is ez, mert egyszercsak a derült égbőn jön egy fejezet, ami azzal kezdődik, de így szinte mellékesen, mintha mi sem volna ennél természetesebb, hogy, idézem, “amikor forgatókönyveket kezdtem írni, rendszeresen lógtam a Vad Bandát író Sam Peckinpahval”, na és innentől, kéremszépen, lángolni kezdenek ennek a könyvnek a lapjai, hiszen nem más, mint: őfelsége SAM PECKINPAH oszt forgatókönyvírói tanácsokat a kicsi Syd Fieldnek, közben kedvesen anekdotázgat, majd bevallja, hogy a híresztelésekkel szemben csak napi KÉT SÖRT iszik meg, és nem mást és nem többet (pályája elején vagyunk, szóval ez még akár igaz is lehet), sőt, mi több, egy kellemes nyári alkonyon, amikor a kicsi Syd Fielddel söröznek a tornácon, és együtt nézik a naplementét (nem viccelek, ez tényleg le van írva), Peckinpah fogja magát, és elmagyarázza, hogyan is szokott ő sztorikat struktúrálni. ÉRTITEK EZT? PECKINPAH A TORNÁCON ELMONDJA, HOGYAN STRUKTÚRÁL!!!!!!! Hajmeresztő az egész, baszki, kábé annyira hihető, mint hogy Horthy Miklós volt James Joyce legkedvesebb angol tanítványa, de hát önmagában is csodálatos passzusok ezek, ráadásul pedig kifejezetten tanulságosak is, hiszen nagyjából tényleg kiderül, hogy a Véres Sam miként struktúrál, meg speciel, hogy mi lett volna a Major Dundee első jelenete. Mondom, letaglózó élmény, mintha egy szakácskönyben középtájon úgy félvállról megemlítenének néhány államtitkot a roswelli ufóról, aztán jönne egy körtepite recept