ma eszembe jutott ez a film, pedig elég homályosan emlékszem rá, és nem is nagyon szívesen az igazság szerint, viszont teljesen élénken él bennem a nagy magyar filmkritikus róla szóló, költői mondata, amelyről sokáig azt hittem, hogy valami örökérvényű bölcsesség sűrű foglalata, s amely szerint ez a film, idézem, “olyan, mintha Todd Solondz a tinilány szemszögéből újraforgatta volna az Amerikai szépség vagy a Manhattan férfidrámáit a kapuzárás előtti pánikról: a Birch-Johansson duó elbűvölő játéka, a Dick Tracy-sen rikító színvilág és a bengáli musicelből elorzott főcím csupán csalóka parféhab azon a reménytelenül keserű szartortán, aminek kizárólag öregedő pasik képesek látni az életet.”