egy öreg, zsíros hajú, szemüveges fazonnal, akivel egyszer sulitársak voltunk. Nem lesz nagy sztori, előre szólok. Az volt, hogy egyszer régen elmentem a schilling-moharos forgatókönyvíró iskolába, amúgy elég fiatal voltam, kábé huszonegy éves, és egyébként őszintén szégyelltem magam amiatt, hogy érdekelnek a filmek, mivel a bölcsészkaron a legnagyobb szájú és a legostobább barmok számítottak az úgynevezett filmes arcoknak, ezeknek pedig egytől-egyig a hajába volt túrva a napszemüvege, és nekem meg nem is volt napszemüvegem, mert az előző nyáron kettétört, amikor ráültem a buszon vonyarcvashegy felé, amikor az első csajom nyaralójába mentem, ráadásul ilyen gátlásosforma csávónak gondoltam magam, aki nyilván a büdös életbe se fog kamerák közelébe kerülni, s inkább csak a DC++ on töltögettem ilyen obskúrus szennyfilmeket, és csendesen örültem, ha alkalomadtán a tanyasi tarantinók arcárará tudtam fagyasztani az önhitt, mindentudó mosolyt.

aztán valahogy mégiscsak ott voltam ebben a schilling-moharos iskolában, már a bölcsészkar felénél lehettem, és kezdett derengeni, hogy nem lesz belőlem világfordító tudós, szóval nagy remények fűztek ehhez az intézményhez, tavasz volt, és egy fehér falú épületben volt a foglalkozás, két darab tanár vonult fel, egy egzaltátabb, hippisebb forma, fekete, kócos hajjal, aki szerint a remény rabjai a világ legjobb filmje, meg egy ilyen portásszerű, kopaszodó muki, afféle serény titkárnak tűnt, és eléggé izzadt a homloka (utóbb kiderült, hogy azóta írt valami könyvet a tévésorozatok írásáról, ami egybehangzó vélemények szerint borzalmas a végtelenségig), szóval ez a két tanár nagyban osztogatta a brossúrákat, meg a mindenféle lapokat, és roppant magabiztosak voltak, meg baromira meggyőzőek, de valahogy mégis egy ilyen szakszervezeti megbeszélésen éreztem magam, ráadásul egy csomó ilyen öregebb pofa ült a ritkásan megtöltött padsorok között, köztük a tegnapi hugyozó barátom, a szemüveges, ötvenes, zsíros hajú pacák, aki egyébként őrült hévvel érdeklődött a tanmenet iránt.

de nem ő ijesztett meg igazán, hanem egy ilyen fiatal, jóképű fazon, akire rendre ráterelték a tanárok a figyelmet, hogy ez a faszi, mittudomén, Gábor, miután elvégezte a forgatókönyvírók szerény árért megszámított kurzusát, milyen csodálatos filmet rendezett tavaly, amit pedig a Schilling-Moharos iskola producerált enmaga.
magas, barnára sült gyerek volt ez a Gábor, nagyban vigyorgott mindenkire a folyosón, mintha ezért kapná a fizetését, és egyre csak csacsogott a lányokkal, hajában persze napszemüveg, én meg közben néztem a brossúrákat, meg néztem a tandíj befizetéséről szóló röplapot, s hosszan szemléztem a tekintélyes filmlistát (amit a szemüveges, ötvenes, zsíros hajú fazon egy előzékeny mosoly társaságában osztott széjjel jövendőbeli csoporttársai között), aztán felálltam, és otthagytam az egészet a picsába, egyébként elég jó idő volt, én pedig baromi magabiztosan gyalogoltam a troli felé, kicsit ugyan szégyelltem magam emiatt az egész miatt, de nem volt vészes azért, este meg amúgy is randim volt egy pattanásos bölcsészlánnyal, és meg is kellett írni valami nyominger dolgozatot.